Lenyűgöz a letűnt idők lenyomata

Interjú Liu Shaolin Sándorral

Milyen gondolataid, érzéseid támadtak, amikor felkértek a rendezvény arcának? Korábban jártál már a Múzeumok Éjszakáján?

Természetesen jártam. Mindig hatalmas élmény számomra múzeumokban tölteni a Szent Iván-éjt. Mivel ilyenkor már javában folyik a felkészülésünk a következő versenyszezonra, tavaly a munkatársaimat kértem meg rá, hogy – az utolsó utáni pillanatban – érdeklődjék meg, hová látogathatnék még el. Hatalmas megtiszteltetés és öröm, hogy első sportolóként népszerűsíthetem ezt a nagyszerű rendezvénysorozatot.

A sebesség az életed. A sok verseny mellett mennyi időd marad lelassítani, kikapcsolódni? A kultúra milyen formáit kedveled?

Nyitott vagyok, és folyamatosan szélesítem az érdeklődésem. A zene, a filmek világa állandó része a mindennapjaimnak, de a divat világa is érdekel. Lenyűgöz a letűnt idők lenyomata, bármilyen formában is jelenjen meg. Szeretem az életszerű képeket. Azokat, amelyek megragadják és megörökítik a pillanatot. Éppen ezért sosem hagyom ki a sajtófotó-kiállítást. Mivel édesapám festőművész, ezért ösztönös és genetikus a vonzódásom a széphez. Ételben és kultúrában is mindenevő vagyok.

A mindennapjaidban hogyan jelenik meg a kínai és a magyar kultúra kettőssége? Milyen elemeket emelsz át az életedbe a kínai kultúrából, és milyeneket a magyarból?

Ugyanúgy megünneplem a karácsonyt, mint a kínai holdújévet. Büszke vagyok a kínai származásomra, de Magyarország a hazám. Itt születtünk, itt jártunk iskolába, itt él a családunk, és itt élnek a barátaink. A két kultúrában közös és meghatározó a családszeretet. Amikor felmegyünk a testvéremmel a pályára, nagyon figyelünk egymásra, mivel az a célunk, hogy mindketten a legjobban teljesítsünk. Néha félve vágunk neki, hiszen tudjuk, hogy ez még nagyobb koncentrációt igényel, és sokkal veszélyesebb, mint ha csak mi magunk számítanánk. Ilyenkor elfelejtenek korizni a többiek. Tudják, hogy egy csapatban vagyunk, de hogy testvérek is, akik önzetlenül segítik egymás sikereit, ezzel már nem tudnak mit kezdeni. Teljesen összezavarjuk a mezőnyt, mindenki csak fogja a fejét, mint legutóbb az Európa-bajnokságon is. Szerencsésnek érzem magam, hogy egy családból ketten is olimpiai bajnokok vagyunk. Ráadásul együtt lettünk azok. Nagyon sokat dolgoztunk ezért, egy itthon eddig kevésbé ismert sportágat kipróbálva, felépítve. Együtt.

Két kultúrához is szorosan kötődsz, mennyire befolyásolja ez a személyiségedet? Mi az, amit nehézségként élsz meg, és mi az, amit pozitívumként?  

Kínai a gondolkodásom, magyar a szívem. Az edzőm szerint nem voltam igazán atlétaalkat, gyenge fiúként ismert meg. Nem látta bennem a potenciális erős versenyzőt, de már akkor okosnak tartott. Nem gondolt kiugró tehetségnek, a szakmai véleménye szerint nem voltak olyan adottságaim, mint a legtöbb versenytársamnak. De mentálisan a mezőny egyik, ha nem a legjobbjának tart. Szerinte azért juthattam el idáig, mert fejben nagyon erős vagyok. A mai napig érzem, hogy nem bírom úgy az edzéseket, nem bírok olyan gyorsan futni, olyan magasra ugrani, mint a többiek, mégis megpróbálom magam arra ösztönözni, hogy sokkal jobb legyek. Mert annak kell lennem. Mindig vannak céljaim, s mindig épp a soron következőre koncentrálok. Először 8 hónapos koromban jártam Kínában, s azóta nagyon sokszor visszatértem. Másfél évig ott edzettünk az öcsémmel, s most a Li-Ning kínai márka nemzetközi nagyköveteiként is rendszeresen megfordulunk Pekingben. Azt hiszem, sikerült megismernem a kínai kultúrát itthon és ott is. Kínában jóval nagyobb a szigor, a vasfegyelem. A legfogékonyabb, legérzékenyebb időszakban töltöttünk ott hosszabb időt. 100 kör szó nélkül, ez ott természetes. Amikor Lina Budapestre érkezett, így próbált hozzáállni az edzésekhez. A magyar mentalitás ezt nehezen fogadta. De persze Lina is változik. Hat rá ez a szenvedélyes közeg, sokat „magyarosodott”. Számomra ezt jelenti a két kultúra, az egymásra hatást, az egyensúlyt, a sikert.

Gyerekkorodból emlékszel arra, hogy mi volt az első alkotás, kulturális élmény, amely mélyebb hatást gyakorolt rád?

A kínai kultúra szerint nevelt minket édesapánk. Valahogy úgy, mintha csak vendégek lennénk az otthonunkban. Arra tanított, hogy 18 évesen el kell költöznünk, önállóvá kell válnunk. Más mintákat hozott. Édesanyánk érzelmileg mindent beleadott a kötődés kialakításába. Ebben a kettősségben nőttünk fel, s mi mindkettőjüknek hálásak vagyunk. Meghatározó szerepet játszanak az életünkben, a sportkarrierünkben, ahogy általuk mindkét kultúra.

Itthon vagy külföldön voltál olyan kiállításon az elmúlt években, amely meghatározó volt számodra?

Valójában számtalan kiállításon vettem részt itthon és külföldön is, de mind közül a legmeghatározóbbak a Múzeumok Éjszakája apropóján meglátogatottak voltak, hiszen ezeken a forgatásokon különleges emberek mutatták meg nekem, számukra mit jelent egy-egy szeretett tárlat. Valahogy úgy, mintha az otthonukban a gyermekeikről meséltek volna.

A generációd már mindent mobilon, digitálisan ér el, onnan tájékozódik. Szerinted miért fontos mégis az, hogy a maguk valóságában nézzük meg a műtárgyakat?  

Vajon miért fontosak az ízek, az illatok, az érintés?

Az idei szlogen #UtazásÉlményMúzeum. Ha három szóval kellene leírni, hogy mit ad az életedhez a korcsolyázás és a sport, akkor mit mondanál?

Ez jelenti számomra az életet. Mindent. Egy szó jut csupán eszembe: a levegő.