Restaurátornak készültem – Interjú Für Anikóval

A tizenöt éve útjára indult Múzeumok Éjszakája féljubileumához érkezve idén a szervezők elérkezettnek látták az időt arra, hogy legyen „szóvivője” vagy divatos kifejezéssel élve „arca” a rendezvénynek. Igen magasra téve a lécet Für Anikó Jászai Mari-díjas színésznőt és érdemes művészt kérték fel, aki örömmel vállalta a feladatot. Így ő lesz az, aki személye által is hozzájárul ahhoz, hogy minél többekhez eljusson a rendezvény üzenete. Ennek apropóján készítettünk vele interjút, melyből kiderül, hogy a világot jelentő deszkák helyett majdnem a restaurátor ecsetet választotta, és az is, hogy hogyan lett egy múzeumi látogatás alkalmából megszemlélt ló csontvázából családi szállóige.

– Van meghatározó múzeumi élményed?

– Van, több is. Az első ráadásul nem egészen tudatos, nem is én emlékszem rá, hanem a családi legendáriumban emlegetett történet. Kb. 2 és fél éves lehettem, mikor a Mezőgazdasági Múzeumban jártunk. Az aulába érkezve rögtön Kincsem csontvázával találkozhattak a látogatók. Édesanyám elmondta, hogy ez egy nagyon gyors versenylónak a csontváza, és mondott még néhány olyan információt, amely egy hároméves gyerek számára érdekes lehet Kincsemmel kapcsolatban. Én meg csak néztem-néztem, majd megkérdeztem: „hol van róla a lója?” Ez az első és azóta meghatározó múzeumi mondatom. Persze azóta is nagy kedvvel megyek múzeumba, és kérdezgetek magamtól vagy fennhangon hasonló értelmes dolgokat. De viccen kívül: a múzeumok és a köztem lévő vonzalom nőttön-nőtt az évek során.

– A Múzeumok Éjszakáján részt vettél-e látogatóként, és ha igen, akkor van-e olyan programtípusod vagy múzeumod, amit preferálsz?

– Ha jól emlékszem, akkor a Szépművészeti Múzeumban vettem részt – talán akkor, amikor ez az egész indult – egy speciális tárlatvezetésen és kalandozáson, ami nagyon-nagyon kedvemre való volt. De vannak olyan visszatérő toposzaim, mint például a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeum. Az is egy töltekezési hely, amikor az ember a Várban csámborog, és éppen ott töltődik, akkor ezek a helyek kihagyhatatlanok. Illetve akkoriban a Várban volt, most már átköltözött Óbudára, úgy tudom, úgyhogy a kicsi fiamnak már ott fogom tudni megmutatni, milyen jó kis hely ez. Gyakorló múzeumjárók vagyunk a családdal, akár itthon vagyunk, akár elutazunk valahová, az hozzátartozik, hogy felkeresünk valamilyen gyűjteményt. Ez a fűszere, sava-borsa az ottani tartózkodásnak.

– Az utóbbi években néha a munkád kapcsán is volt kapcsolatod a Múzeumok Éjszakájával?

– Volt már olyan, hogy felléptünk vagy olvastunk valamelyik rendezvényen. Ahol a képzőművészet és az irodalom találkozik, ott hál’ istennek gyakran fordulok meg én is mint összekötő kapocs. Nagy-nagy gyönyörűség volt például a Ferenczy Múzeumban a Chiharu Shiota-kiállításon a kapcsolódó és válogatott irodalmi szemelvényeket felolvasni. Egészen különleges hatása volt.

– Az idei kiemelt témánk az értékőrzés. Mostani tárgyaink közül te mit állítanál ki egy múzeumban az utókor számára, ha olyan szempontok szerint kéne válogatnod, hogy legyen személyes, fejezze ki a korunkat, és valamilyen szempontból könnyítse meg az életünket?

– Én váltig a turmixgépemet emlegetem, ami egyszersmind megkönnyíti az életünket, korhű darab is, és egyúttal az egészség megőrzésére való törekvés eszköze ebben az agyonvegyszerezett és mindenféle szempontból biológiailag tönkretett világban. Multifunkcionális, hisz a testnek és a léleknek is adhat valami pluszt – egyrészt egy szép tárgy is lehet, másrészt, hogyha az ember számára élvezetes, finom dolgokat készít vele, akkor már a hétköznapjait is feldobja kicsit.

– Ha lenne egy múzeumi foglalkozás, amit kipróbálhatnál (régész, restaurátor, egyiptológus, preparátor), melyiket választanád, és miért?

– Olyannyira van, hogy még gimnazista éveim elején komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy restaurátor leszek. De például lennék szívesen múzeumpedagógus is, mert van abban kihívás, hogy miként lehet ezt az egész „múzeumosdit” a gyerekeknek „fogyaszthatóvá tenni”, ráadásul úgy, hogy ezzel kineveljük a jövő múzeumlátogatóit, vagy legalábbis elindítsuk őket ezen az úton,
hogy aztán guruljanak maguktól tovább. De restaurátornak lenni is nagyon izgalmas. Bár tudom, hogy olyan szenzáció viszonylag ritkán fordul elő, hogy elkezdenek restaurálni egy képet, és kiderül, hogy van alatta sokkal érdekesebb és művészetileg fontosabb alkotás, de maga az a finom és nagyon tudományos pepecselés, ami elvezet egy romos és ócska állapottól addig, hogy újra az eredeti pompájában mutatkozhasson valami – ez szerintem csodálatos dolog! Nem akarok erőltetett analógiákat keresni, de most az ugrott be, hogy egy picit hasonlít ahhoz is talán, amit én csinálok, amikor van egy írott papírtömb, az írott szöveg, és akkor egyszer csak lesz belőle egy hús-vér figura. Talán csak a váza van meg nekünk is, amire építkezhetünk. Mint ahogy Michelangelo is mondta a márványtömbre, hogy benne van a szobor, csak le kell faragni róla a felesleget. A zsenik persze így szoktak gondolkodni, ami a hétköznapi embernek kicsit nehezebb, de azért talán egy kis analógia mégiscsak van benne. A múzeumokat járva pedig egyre közelebb kerülhetünk ehhez a gondolatkörhöz és a múzeumok sokszínűsége által megismerhető csodás világhoz.

 

Fotó: ©Frissfoto